Azoknak, akik jártasak az oldalon felsorakoztatott zenékben biztosan ismerősen cseng a
Cry Me A River Fest neve. Azonban azok számára akik még nem hallottak volna róla elmondom, hogy ez stíluson belül a legnagyobb megmozdulás évente. Idén jubilált a fesztivál (vagy nevezhetjük méretéből kifolyólag nagyra nőtt kempingnek is). Ez volt a 10. alkalom, hogy közel 300 ember összegyűlt, hogy 2 napon át tucatnyi remek bandát nézhessen meg a koncertteremben. Valószínűleg a 300 embernél többen is érdeklődnének a koncertek iránt, azonban a hely mérete és a diy korlátai miatt mindig limitált számú jegy áll rendelkezésre, ami általában a jegyeladás kezdetétől számított 3-4 héten belül el is szokott fogyni. A fesztivált mellesleg a legnagyobb screamo kiadót, a
React With Protest-et működtető szerelmespár szokta megszervezni.
Mint már említettem, ez az idei volt a 10. fesztivál, így a jubileumhoz illően a fellépők száma is meghaladta a szokásost. Két nap alatt 21 zenekar fordult meg a színpadon. A hosszú utazással nem fárasztalak titeket, nem is igazán lenne mit részletezni 16 órányi dögmelegben rohadással kapcsolatban. Mindenesetre kb. éjfélkor a 8+1 fős magyar(-holland) csapat megérkezett elsőként a fesztivál helyszínére. Másnap a reggeli bevásárlás, kártyázás és focizás jó célt szolgált ahhoz, hogy minél gyorsabban teljen az idő, és végre 16:15-öt mutassanak az órák.
Ugyanis ekkor lépett színpadra elsőként a
Milvains. Nem túl hálás feladat egy ilyen eseményen kezdőzenekarnak lenni (persze leírhatatlanul boldog lennék, ha egyszer játszhatnék már elsőnek is a CMAR-on). Ennek megfelelően kb. a terem fele telt meg, hogy meghallgassa az olasz triót, akik élőben nem igazán tudtak meggyőzni, myspace alapján ígéretesebbek voltak a számaik. Mindenesetre arra jó volt ez a félóra, hogy rájöjjek milyen rohadt meleg lesz itt a végére (vagy inkább már a 4. bandára is...) és hogy bizony a hangosítás nagyon rendben van, talán túlságosan is, így keresnem kellett valamit, amivel megvédem hallójárataimat a szeretett zajtól. Következett a
Ding Dong Dead, akik ilyen névvel (Orchid számcím) nem is játszhatnának mást, mint kaotikus emo/hadcore-t, követve a német vonalat. Viszont az 5 órai időpont és a passzív közönség megöli az ilyen zenét élőben, így ők sem tudtak emlékezeteset alkotni számomra. Őket az angol
Hammers követte a színpadon, akikre viszont már készültem, nem csak azért mert remekül ötvözik a sötét hangulatú hardcore-t a neocrust-tal, hanem mert 3 nappal a feszt után vendégül láttam őket itt Pesten egy "koncert" erejéig, ebből is lesz majd szerintem beszámoló. Szóval a Kalapácsok már jóval érdekesebbek voltak az első két fellépőnél, rendben is volt a dolog, hogy divatosan mondjam, átjött ez a masszív d-beattömeg és szorgosan bólogattam rá, bár megint csak azt kell, hogy mondjam, 2 órával később izgalmasabb lett volna ez a koncert is. Ezután a
Planks következett, akik talán még sötétebb zenét játszottak nem kevés sludge hatással. Viszont "hála" a már egyre elviselhetetlenebb szaunahatásnak és annak, hogy zeneileg annyira nem csigázott fel a német zenekar, tüzetesebb distromustrára indultam. A különböző disztrókkal és merchpultokkal egy külön szoba volt berendezve, és a később érkezett zenekarok, még a koncertterem hátuljában is felállítottak egy, a termet széltében átszelő asztalsort a lemezek, pólók, felvarrók és egyéb nyalánkságok számára. Mondanom sem kell, olyan érzés volt ez nekem, mint amikor a kisgyerek beszabadul a játékboltba, az anyukája megmondja, hogy választhatsz egy (esetleg két) ajándékot, és akkor óriási dilemma, hogy na akkor most mit is válasszon... Mindenesetre egyelőre inkább csak nézelődtem és élveztem, hogy a szobát némi frissítő levegő járja át.
A nap igazán az
Alpinist sorra kerülésével kezdődött. A srácok, akik átlagéletkora alig haladhatja meg a 19-20-at, jelenleg a legjobb neocrust/screamo határon mozgó zenekar, nagy jövő várhat rájuk a stíluson belül, már ha ez sajnos nem is jelenthet túl sokat... Mindenesetre a Minus. Mensch nagy kedvenc lett a lejátszómban, így kiváncsi voltam, élőben is olyan lehengerlőek-e, mint felvételről. És így is lett, nagyon energikus koncertet adtak, a közönség is beindult a szett második felére, megérkeztek az első stagediverek. Sajnos az egyik gitár, pont az amelyik az érdekesebb témákért volt felelős, kicsit halk volt, talán itt fordult elő először és utoljára, hogy a hangosítás nem volt tökéletes. Őket követte az ex-Cease Upon The Capitol zenekar, a
Dolcim, akiknek a tavalyi bemutatkozó lemezük, olyannyira a kedvencemmé vált, hogy hiába voltak olyan jóval nagyobb nevek a két nap alatt, mint a The Saddest Landscape, a Comadre vagy a Loma Prieta, én mégis a Dolcim-ot vártam már hónapok óta a legjobban. Ehhez képest kicsit csalódás volt, pedig teljesen rendben volt, sikerült azt a varázslatos atmoszférát is visszaadniuk, mint az albumon, mégis hiányzott számomra valami kicsi plusz. Persze annyira nem csalódtam bennük, hogy ne várjam nagy izgalommal azt, hogy végre valaki már beripelje a turnéra megjelent új albumukat. Utánuk a
Glasses jött, akiknek érdekességük, hogy az énekes csaj. Amúgy ilyen délies (southern) gitártémákkal dobják fel az autentikus hardcore számaikat. Albumon egész jó volt, élőben nem igazán volt rám hatással. Viszont következett a
Loma Prieta, akik a budapesti remek koncert után még jobban érdekeltek, mint Pesten, pedig már itthon is nagyon nagy izgalommal vártam a zappás koncertet. A setlist nem változott, főleg az új album dalait játszották kiegészítve 1-2 Last City-s és Dark Mountain-es számmal. Számomra a budapesti fellépésük is felért egy év koncertjével, azonban itt zeneileg legalább annyira a helyén volt az egész, a hangulat viszont mondanom sem kell kb. 1000-szerese volt az itthoninak. Főleg a szett második felében, itt már elszabadult a pokol, emberek repkedtek megállás nélkül a fejem felett, elöl ment a mozgás, én szerintem véletlenül kb. eltörtem egy csaj könyökét, amiért ezúton is bocs, de hát "no mercy in the pit". A Lost Bridge-ben beszállt a Comadre énekese is, mint az albumon, közénk behajolva énekelt, így egy félsornyira én is kikaptam a kezéből a mikrofont, majd a záró Apparition végén lévő singalong-os rész alatt az egyik gitáros/énekes srác gitárral a kezében behajolt hozzám és egy sráchoz a mikrofonnal, hogy együtt énekeljük: "Why do we worry about what's real? I'm imagined an apparition. This cracked reflection's real." Felejthetetlen élmény, talán nem is lehetett volna überelni... Azonban a joggal járó visszahívó számra, az említett gitáros srác letette a gitárját és kezébe ragadta a mikrofont. Azt hittem, hogy hallhatunk egy nagyon korai Loma számot, még az Our LP Is Your EP-s érából, de miután néhányszor már lement a gitárintró, rájöttem, hogy ez nem más, mint a Behind Trees a Sailboats-tól... Hát aligha lehetett volna jobban zárni a koncertet, az sem zavart, hogy a pólóm és a nadrágom úgy néztek ki, mintha most másztam volna ki a Balatonból. Ezután két LP tag a színpadon maradt, hiszen a
Punch foglalta el a színpadot, akiknek sajnos nem igazán hallgattam itthon az anyagaikat, mert így utólag nagyon sajnálom, hogy nem ismertem a számokat. Valószínűleg az első sorban üvöltözve az egyik legnagyobb koncert lehetett volna, de tudatlanságom miatt csak hátulról figyeltem az embereket a levegőben, a majdnem a közönségre dőlő hangfalakat, és azt hogy az énekes csajnak van az egyik legdurvább hangja a világon... Albumon is gyilkos a csaj, de élőben valami félelmetes volt. Nemrég volt egy vita egy fórumon, hogy 100kg alatt nem is igazi egy frontember. Most én lelki szemeim előtt látom, ahogy ez az édes, 50kg-os csajszi milyen könnyedén rúgja szét a pocakos, szakállas, sörszagú frontemberek seggét. Az est záró zenekara pedig a
Comadre volt, akik eljátszották az összes slágerüket, a hangulat természetesen aznap itt volt a top-on, itt már nem is igazán tudtam a 4-5. sornál előrébb kerülni (mondjuk nem is próbálkoztam túlságosan), külön emeletet alkottak a tömegben a stagediver-ek. A koncert előtt lecseréltem a már csuromvizes trikómat, ami mint később kiderült óriási hiba volt, mert ez alatt az egy koncert alatt elhasználtam egy külön trikót, amit így 1 nap helyett, 1 órát viseltem... De ez én problémám és annyira nem is zavart, hiszen fergeteges zárása volt ez a hibátlan és felejthetetlen 1. napnak.
Dehogy milyen volt a második? Az majd kiderül a folytatásban... 
