2010. július 29., csütörtök

Beszámoló: Summer Blast Fest


Szerdán egy nagyszabású DIY koncertre voltak hivatalosak a punkok a főváros szívében. Vagyis hát a nagyszabású jelző inkább a zenekarok számát hivatott hangsúlyozni, hiszen 5 külföldi és 1 magyar, tehát - gyors fejszámolás - összesen 6 banda váltotta egymást a színpadon.

A helyszín a 8. kerületi Roham bár, amely friss áldozata a hazai undergroundnak. Hangulatos hely, király kiülős résszel, a koncertterem is pofás, egy egész falat beborító tükör van a színpad mögött, így a karatekirályoknak nem kell a youtube-os bootlegekre várni, hogy csekkolhassák improvizált koreográfiáikat. Az egyetlen negatívum az énekcucc, mert kettő kb. 20 wattos hangfalról szól az ének, és ez tegnap este sikeresen meg is ölt 1-2 produkciót...

Eredetileg a kezdés 19:30-ra volt kiírva, gondoltam 6 zenekar esetén hétköznap még akár talán be is tartják. Azonban most már csak nevetek magamon, hogy mikor elindultam fél 8 körül, arra gondoltam, hogy lekésem a nyitóbandát. Körülbelül 1 órás késéssel indult a buli, még pedig a Wasted Struggle fellépésével. Ilyen jóféle döngölős hardcore-t nyomnak (nem, nem a Hatebreedre gondolok...), mocskos, sötét riffekkel és masszív leállásokkal. Már láttam őket 2x korábban, és eddig mindig elment mellettem a produkció, viszont tegnap sikerült olyan súlyosnak hatnia, mint amilyennek lennie kéne, és még az sem zavart (najó, egy kicsit azért igen), hogy azért elég öcsi a zene. Viszont hiányzott az ének, és nemcsak azért mert elbaszódott a hangcucc, hanem maga a kraft hiányzik nekem a vokálból, mert ehhez a zenéhez kötelező egy tökös ének szerintem.

Utánuk a török Never Reach Home következett, akik az este kakukktojása voltak, hiszen a sok grind/thrash/crust között ők a Daggermouth-régi Set Your Goals vonalon mozgó pop-punkot játszanak. Ráadásul elég ügyesen, csak sajnos az énekből semmit (de tényleg semmit) nem lehetett hallani... Így hát ez eléggé lehúzta az összképet, pedig én esküszöm a fejemben külön énektémákat találtam ki a számok közben, de azért jó lenne őket rendesen is látni egyszer.

Jött a görög Ruined Families, akik indie/black metalként voltak hirdetve, így kiváncsian füleltem bele myspace-en a dalokba. Hát a black metal és az indie csak a myspace-es stílustagek közt volt ott, a zene viszont inkább az egyre divatosabb dark hardcore bandákat idézte. Sebaj, szeretem én az ilyet, és kellemes meglepetést is okoztak az este legjobb koncertjével. Az éneket a szervezők igyekeztek megjavítani, és a házimozi hangfalak helyett egy gitár fej+ládáról szólt az est hátralevő részében. A szett első felében még el-eltűnt az ének, azonban a második felében már konstans működött minden. Kár, hogy nem volt tökéletes a hangosítás, mert ez a fajta zene, mint ahogy az énekesük is mondta, akkor jó igazán, ha hangos. De azért így is teljesen pozitív összképet alkotott ki bennem a fellépésük, a számok között mikrofon nélkül, a termet túlkiabálva nyílvánított köszönetet az énekes több alkalommal, ami nem tűnt erőltetettnek sem, mint sokszor szokott. Tényleg egy ígéretes banda szerintem, mindenképp nézz utánuk.

A negyedik fellépő az este folyamán a spanyol Disturbance Project volt, amiben "2 DENAK TAG JÁTSZIK!!!". Akik otthon vannak a grindcore-ban, azoknak ez sokat jelentett, mint maga a koncert is, de mivel én nem igazán élem ezt a fajta zenét, főleg nem itthon hallgatva, inkább csak nyugisan figyeltem az előadást. Maga a koncert egyáltalán nem volt rossz, sőt, lebaszta az ember fejét, úgy ahogy egy ilyen zenekarnak kell, ment rá a mozgás is elöl. Viszont túl sokat játszottak, szerintem ha 4-5 számmal kevesebbet játszottak volna (ami kb. 6 percet jelent), akkor nem fulladt volna unalomba a vége.

A Never Reach Home 3 tagja ezután újra elfoglalta a színpadot, de most az Ultimate Blowup-ként, így egy rövid, de annál intenzívebb hardcore szett volt kilátásban. És ez így is lett, nagyon jól működött a powerviolence így az este vége felé is, a fáradtságnak semmi jele nem mutatkozott sem a közönségen, sem a zenészeken, és a végén a pitben már repültek a ruhadarabok, ment a singalong és a mozgás.

A záró zenekar a svéd Fredag Den 13:E volt, akik dallamosabb d-beat/crustot játszottak. Itt már egyre többen váltak meg ruhájuktól és rajtuk volt a legnagyobb megőrülés, a zene tökéletesen passzolt a közönség hangulatához. Viszont nekem 15 perc alatt kissé unalmassá vált már a zene, túl sok volt benne a "rock'n roll-os" elem, jobban szeretem az epikusabb crust-ot. Így aztán kb. fél 2-kor elindultam haza, mint kiderült, távozásom után már teljes volt a pucérság, nudista strandot megszégyenítő pit alakult ki. Hát az a helyzet, hogy azért még így sem bánom, hogy eljöttem :D.

Punch



Gyors és kaotikus hardcore/thrashcore, amely emellett komoly power violence hatásból építkezik, egy olyan énekescsajjal, akitől komolyan mondom, hogy beszarsz. Vagyis hát élőben én nem hittem el, hogy ez a hang abból a 150centis-45kilós kiscsajból jön ki. Élőben pedig elpusztítják a színpadot. Ha egy dühös 20 percre vágysz, mindenképp szedd. Mellesleg két Loma Prieta tag is játszik a zenekarban.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Weekend Nachos, Coke Bust, (régi) Ceremony, Infest, Trash Talk


2010. július 28., szerda

Sinaloa



Zajos indie trió egy szokatlan felállásban, hiszen gitár-basszusgitár helyett két gitár van. Ez nem véletlenül alakult így, a srác, aki eredetileg a basszusgitáros posztot töltötte volna be a bandában, sajnálatos módon fiatalon elhunyt. A Sinaloa nevet is ő találta ki egy másik bandájának, és végül Brendan, Pete és Luke megtartotta a nevet barátjuk emlékére. (Mellesleg egy ház falára volt felgraffitizve a Sinaloa felirat, innen jött az ötlet.) A korábban csak side projektnek indult szórakozás végül fő elfoglaltsága lett a 3 barátnak, így 2001 óta erősítik az amúgy sem gyenge massachusettsi színteret. Zenéjükben a '90-es évek emója keveredik dinamikusabb indie és punk elemekkel, és mindhárman énekelnek. Rengeteg kiadvány és turné tanúskodik arról, hogy a jelenlegi színtér egyik legizgalmasabb bandájáról van szó, márciusban még hazánkban is jártak és adtak feledhetetlen koncertet a Dürer kistermében kb. 35 embernek.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Native Nod, The Van Pelt, A Day Black And White, Daniel Striped Tiger, Life At These Speeds

honlapjuk, sok-sok érdekességgel és intejúval

myspace

Fathers And Sons - 2003 (scene)
Split with Wolves - 2004 (scene)
Split with Life At These Speeds - 2005 (scene)
Footprints On Floorboards - 2005 (scene)
Split with Catena Collapse - 2006
Split with Ampere - 2006 (scene)
Oceans Of Islands - 2008 (scene)
Split with Daniel Striped Tiger - 2008 (scene)
Chapel And Basement - 2009 (kazin kiadott akusztikus verziója az Oceans Of Islands-nek)
Self-Titled - 2010 (scene)

2010. július 25., vasárnap

Beszámoló: Ampere @ A38, Budapest

Múlt pénteken ugyebár a hajóra látogatott az amcsi Ampere. Nem is kicsit félve vártam ezt a koncertet, hiszen eredetileg a tetőteraszon lett volna, de Steve Von Till megjelenésével az esemény a koncertterembe lett áthelyezve. Az ilyen zene szerintem mindenképp egy kis klubban, színpad nélkül üt igazán, ráadásul számolni kellett azzal is, hogy 15 percnél nem valószínű, hogy többet játszanak. A tetőterasz még megfelelő lett volna szerintem, sőt, valószínűleg még dobott is volna a hangulaton, de a nagyterem-nagyszínpad (már eleve az, hogy színpad...) és a 2500 Ft-os jegyár baljós előjelek voltak az estére nézve.
Aztán végre eljött a nap, és az eredetileg 8-ra kiírt kezdésnek esélyét sem láthattuk. Jó, persze mindenki tudta, hogy nem lesz 8-kor még semmi, de háromnegyed 9-kor még az Ampere sem volt sehol... Pont miután értékesítettem a jegyem derült ki, hogy ha nem érnek oda 10 percen belül, akkor el is marad a koncertjük. Most már aztán tényleg egyre pocsékabbul éreztem magam, kimentünk és vártuk, hogy megérkezzenek. Mondanom sem kell, minden arra menő nagyobb kocsiról azt hittük, hogy a várva-várt turnébusz, de csak jó néhány jármű után tűnt fel a hajó bejáratánál a valóban a tagokat szállító fehér "csoda". Gyorsan bepakoltak, a színpad jobb oldalára tudtak már csak berendezkedni, hogy ne zavarják Steve Von Till cuccait, villámgyors soundcheck, és beigazolódott az, amitől féltünk...
A színpad, a nagyterem és a kapkodás megölte a produkciót. A tagok is kezelhették volna jobban a helyzetet, de szerintem nem is a beleszarás, hanem inkább valamilyen szégyénlősség volt az, ami a kapkodásra késztette őket. Természetesen megszólaltak olyan slágerek, mint a Daitro-splites Escapism, a Sinaloa-splitről az At Its Heart And At Its Head vagy a debütalbumos Against Automation és természetesen a Woodlawn, de ezeket is csak nagy nehezen sikerült észrevennem, mert az ének nagyon halk volt. A korábban meghirdetett, "maratoni" 30 perces szett is már csak egy kósza last.fm-es bejegyzésnek hatott, körülbelül 8-10 perc volt az egész, és Andy, az énekes azt mondta a merchasztalnál, hogy amúgy is csak néhány szám lett volna még. Lehet, hogy csak én vártam túlságosan is ezt a 15-20 percet, de életem talán legnagyobb zenei csalódása volt ez az este, utoljára az August Burns Red pesti fellépése után éreztem ilyet, azóta még csak bele sem hallgattam semmilyen metalcore albumba, haha. Most azért ilyenre nem készülök, de még mindig nagyon szomorú vagyok emiatt.
Utána belenéztem egy kicsit Steve Von Till-be is, de a borospohár, a kábelek problémája iránti hiszti és az első kb. 10 perces gitárbúgatás elijesztett attól, hogy tovább maradjak. Még azt megvártam, hogy énekelni is elkezdjen, és a hangja nagyon is illett (volna) a zenéhez, de szerintem ezt is csak a ciginek és a piának köszönheti, úgyhogy ez sem hatott meg különösebben. A Neurosis kvlt és kész, de ez szerintem nagyon kevés volt, így hát útnak is indultam.
És szomorúan vettem észre, hogy az mp3 lejátszomból szóló Ampere számok már nem is bírtak akkor erővel és katarzissal, mint a koncertet megelőző két hétben...

2010. július 22., csütörtök

Koncertajánló: Adorno (POR), Eric Ayotte (USA), Fuseism, Libido Wins @ Fényes Adolf utcai próbaterem, Budapest


2010. július 31-én
(szombaton) Budapestre látogat a portugál Adorno és az amerikai Eric Ayotte.
Az Adorno-s srácok ügyesen ötvözik a stílusokat, így nehéz őket bekategorizálni, és még korábban inkább az energikusabb témák domináltak zenéjükben, mára inkább a dallamosságé lett a főszerep. Az biztos, hogy aki szereti az emo/indie/punk/screamo/post-hardcore címkékkel ellátott zenéket és az At The Drive-In-t, annak az első sorban a helye.
Amerikában egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek DIY körökben a folk punk zenekarok, így aki otthon van a témában biztos hallott már Eric Ayotte-ról, aki többek közt a Halo Fauna frontembere, de megfordult már a pop-punk Air Raid Barcelona-ban is. Most saját dalaival koncertezik és népszerűsíti új albumát, a Wavering-et. A két fellépőnek mellesleg a turnéra jelent meg a közös split kiadványuk.
Magyar részről az estet a Fugazi-imádó szörfbanda, a Fuseism és az újsulis hardcore-t élő Libido Wins nyitja.
Belépő 1000 Ft, a helyszín pedig a Fényes Adolf utcai próbatermek egyike. (Megközelíthetőség: Tímár utcai megállója a 86 és 206-os busznak, és a Perc-Tímár utca között található.)

2010. 07. 31. 20h - Fényes Adolf utcai próbaterem, Budapest

Adorno (POR)

Eric Ayotte (USA)
Fuseism
Libido Wins

Belépő: 1000 HUF

http://www.myspace.com/adornno
http://www.myspace.com/killerbunnyhop
http://www.fuseism.blogspot.com/
http://www.myspace.com/libidowins

Az Adorno és az Eric Ayotte kiadványok mind letölthetők az ezt megelőző két poszt segítségével!

2010. július 21., szerda

Adorno


A portugál Adorno első évében remekül egyensúlyozott a screamo-t és a post-hardcore-t elválasztó képzeletbeli gerendán. Ebben a 2007/2008-as idényben megjelent egy demójuk és 1-1 split az End Of A Year-rel, illetve a Syn*Error-ral. Aztán egy rövidebb pihenő után az idei év elején tértek vissza a Said And Unsaid-del, és itt már érezhető volt az a stílusváltozás, amelyet a banda már myspace-en is jelzett. A korábbi energikus dalokat és szenvedélyes vokált egy melankolikusabb hangulat váltotta fel, és a dallamosság került az előtérbe. Hogy jót tett-e a stílusváltás, ne engem kérdezzetek, mert nagyon elfogult vagyok az elsőéves kollekció (Year One; a demo és a splitek számait tartalmazza) iránt. Viszont, ha nem hallottam volna ezeket a számokat, akkor az új számok is a kedvenceimmé váltak volna. Az biztos, hogy az utóbbi 1 évben nagyon sok At The Drive-In-t hallgattak. :)

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat:
End Of A Year, At The Drive-In, Sinaloa, Comadre, What Price, Wonderland?

myspace

Year One - 2008 (scene)
Said And Unsaid - 2010 (scene)

2010. július 20., kedd

Eric Ayotte



Manapság, főleg a tengerentúlon, egyre nagyobb népszerűségnek örvend DIY körökben a folk punk. A legjobb előadók pedig a Plan-It-X égisze alatt adják ki lemezeiket. Így tesz Eric Ayotte is, aki szólóprojektje mellett a Halo Fauna frontembere. Ezen projektjében azonban az egyetlen társa az akusztikus gitár. Remek hangulatú dalokkal segít minket elképzelni, milyen lehet(ett) amerikai kispolgárként tengetni mindennapjainkat. Az Odds & Ends albumon nagyapja verseit zenésítette meg.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Paul Baribeau, Toby Foster, Halo Fauna, Rosa, Ghost Mice

Fall Of Efrafa


A Fall of Efrafa nevének hallatán az igazi krasztik valószinűleg fogcsikorgatva megborzonganak, de mivel az oldal olvasóközönsége majdhogynem a szerkesztőkkel egyezik meg, kétlem, hogy sok raszta tarajos fordit emiatt hátat a képernyőnek. Ennek ellenére műfajának mondhatni legismertebb zenekara a brightoni csapat, ha az alapoktól el is kanyarodva érték el ezt a neocrust-nak nevezett valamit, ami náluk tulajdonképpen egy átmenetnek tekinthető a post-metal, a screamo, a crust, a post-rock és a sludge között. A szövegekre és azok megértetésére különösen nagy hangsúlyt fektetnek, a négy konceptalbum bookletjében (legalábbis az Owsla-éban biztosan) négy nyelvre leforditva olvashatjuk a brit iró, Richard Adams Watership Down cimű műve által ihletett sorokat, a zenekar vegan és ateista világszemléletének tükrében. (Most ennek a mondatnak volt egyáltalán értelme? Atyaég, mit művelek.)
Ez az epikus hosszúságú post-krászt orgiákkal operáló csapat a sorlemezek kiadása után fel is oszlott, ezzel hitelesitve és lezárva ezt a most már teljes egészében, egységként áttekinthető életművet.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Down to Agony, Cult of Luna, Downfall of Gaia, Ictus, Ekkaia.

myspace

Elil - 2007
Owsla - 2007
Tharn - 2008
Inle - 2009
Split with Down to Agony - 2007
The Road DVD - 2010
(minden scene)

Koncertajánló: Ampere (USA), Steve Von Till (USA) @ A38, Budapest

Július 23-án nem mindennapi eseménynek lehetünk tanúi, erre a szavamat adom. A Neurosis-os csodagyerek, vagyis most már lassan inkább csak csodabácsi, Steve Von Till a post-metal történetének egyik, ha nem legkultikusabb figurája, aki szólóprojektjével érkezik a fővárosba. Azonban lesznek néhányan, akiket inkább az előzenekari szerepet betöltő Ampere fellépése fog elsődlegesen a hajóra csalogatni. Ilyenre tényleg évek óta nem volt példa, hogy a stíluson belül ilyen "legenda" járjon hazánkban. Úgyhogy, aki ezt nyomós érv hiányában is ki tudja hagyni, az tényleg nem normális.

2010. 07. 23. péntek 20h - A38 hajó, Budapest

Steve Von Till (USA)
Ampere (USA)

belépő: 2000/2500

2010. július 18., vasárnap

Ampere


Az Ampere kultzenekar. Méghozzá ez azért nagy szó, mert ezt a kifejezést nem is hiszem, hogy lehet használni más zenekarnál is a stíluson belül, ha kb. a 2003-2004 utáni időtartamot nézzük. Gyors, kaotikus, ultraérzelmes. Röviden így lehetne zeneileg összefoglalni a bandát, amely képes arra, hogy átlagosan 1 percben annyi mindent valósítson meg, amire másoknak 3, 5, 10, 15 percekre van szüksége. A zene mellett pedig legalább ekkora erővel bírnak a dalszövegek, amelyek elgondolkodtatóak és szívbemarkolóak egyaránt. Will Killingsworth gitáros hajdanán az Orchidban pengetett.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Orchid, Raein, La Quiete, Sinaloa, Daniel Striped Tiger

myspace

2010. július 14., szerda

Sed Non Satiata


A Sed Non Satiata több, mint 5 éve halad a már több francia banda által (pl. Gantz, Daitro, stb.) kitaposott, rájuk jellemző emo/post-rock ösvényen. Még hozzá azt kell, hogy mondjam, hogy egyre ügyesebben, hiszen a korábbi anyagaikat - amellett, hogy remek hallgatnivalók - nyugodt szívvel hívhatjuk Daitro-kópiáknak, de az idei új lemezzel a banda felért eddigi pályafutása csúcsára. Az év eddigi egyik legjobb albumát sikerült összehozniuk, aminek szerintem talán legnagyobb erőssége a dallamos ének, amelyet ugyan már korábban is bevetettek, de mégis most, hogy több hangsúlyt fektettek rá, lett igazán a zenekar jellemzője.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Daitro, Gantz, Envy, Le Pre Ou Je Suis Mort, Aussitot Mort

Cougar Den


Egy amerikai trió, akikre azért figyeltem fel, mert még tavaly írtak, hogy szívesen jönnének egyszer Magyarországra, ám mivel a napokban játszák két utolsó koncertjüket ez már elég valószínűtlen. Ettől függetlenül még itthon előszeretettel előveszem a Keepondrifter-t, hogy meghallgassam ezt a furcsa zenei kavalkádot. Ugyanis nagyon sok féle elemből építkezik a zenéjük, hiszen a matekos Kidcrash-es témák mellett hallhatunk itt újsulis thrash-es és még TDEP-es agymenést is, nem is beszélve arról, hogy az egészben érezhető jókora lo-fi indie hatás. Mindemellett a dalok epikus, 6-7 perc hosszúságúak, így ugyanúgy van idő a csendes és egyben zajos leállásokra is, mint a tradícionális screamo darákra.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Daniel Striped Tiger, L'antietam, Wolves, Furnace, Ampere

Keepondrifter - 2008 (scene)
Split with Cloud Mouth - 2009 (scene)

2010. július 12., hétfő

Beszámoló: CMAR Fest (1. rész)


Azoknak, akik jártasak az oldalon felsorakoztatott zenékben biztosan ismerősen cseng a Cry Me A River Fest neve. Azonban azok számára akik még nem hallottak volna róla elmondom, hogy ez stíluson belül a legnagyobb megmozdulás évente. Idén jubilált a fesztivál (vagy nevezhetjük méretéből kifolyólag nagyra nőtt kempingnek is). Ez volt a 10. alkalom, hogy közel 300 ember összegyűlt, hogy 2 napon át tucatnyi remek bandát nézhessen meg a koncertteremben. Valószínűleg a 300 embernél többen is érdeklődnének a koncertek iránt, azonban a hely mérete és a diy korlátai miatt mindig limitált számú jegy áll rendelkezésre, ami általában a jegyeladás kezdetétől számított 3-4 héten belül el is szokott fogyni. A fesztivált mellesleg a legnagyobb screamo kiadót, a React With Protest-et működtető szerelmespár szokta megszervezni.

Mint már említettem, ez az idei volt a 10. fesztivál, így a jubileumhoz illően a fellépők száma is meghaladta a szokásost. Két nap alatt 21 zenekar fordult meg a színpadon. A hosszú utazással nem fárasztalak titeket, nem is igazán lenne mit részletezni 16 órányi dögmelegben rohadással kapcsolatban. Mindenesetre kb. éjfélkor a 8+1 fős magyar(-holland) csapat megérkezett elsőként a fesztivál helyszínére. Másnap a reggeli bevásárlás, kártyázás és focizás jó célt szolgált ahhoz, hogy minél gyorsabban teljen az idő, és végre 16:15-öt mutassanak az órák.

Ugyanis ekkor lépett színpadra elsőként a Milvains. Nem túl hálás feladat egy ilyen eseményen kezdőzenekarnak lenni (persze leírhatatlanul boldog lennék, ha egyszer játszhatnék már elsőnek is a CMAR-on). Ennek megfelelően kb. a terem fele telt meg, hogy meghallgassa az olasz triót, akik élőben nem igazán tudtak meggyőzni, myspace alapján ígéretesebbek voltak a számaik. Mindenesetre arra jó volt ez a félóra, hogy rájöjjek milyen rohadt meleg lesz itt a végére (vagy inkább már a 4. bandára is...) és hogy bizony a hangosítás nagyon rendben van, talán túlságosan is, így keresnem kellett valamit, amivel megvédem hallójárataimat a szeretett zajtól. Következett a Ding Dong Dead, akik ilyen névvel (Orchid számcím) nem is játszhatnának mást, mint kaotikus emo/hadcore-t, követve a német vonalat. Viszont az 5 órai időpont és a passzív közönség megöli az ilyen zenét élőben, így ők sem tudtak emlékezeteset alkotni számomra. Őket az angol Hammers követte a színpadon, akikre viszont már készültem, nem csak azért mert remekül ötvözik a sötét hangulatú hardcore-t a neocrust-tal, hanem mert 3 nappal a feszt után vendégül láttam őket itt Pesten egy "koncert" erejéig, ebből is lesz majd szerintem beszámoló. Szóval a Kalapácsok már jóval érdekesebbek voltak az első két fellépőnél, rendben is volt a dolog, hogy divatosan mondjam, átjött ez a masszív d-beattömeg és szorgosan bólogattam rá, bár megint csak azt kell, hogy mondjam, 2 órával később izgalmasabb lett volna ez a koncert is. Ezután a Planks következett, akik talán még sötétebb zenét játszottak nem kevés sludge hatással. Viszont "hála" a már egyre elviselhetetlenebb szaunahatásnak és annak, hogy zeneileg annyira nem csigázott fel a német zenekar, tüzetesebb distromustrára indultam. A különböző disztrókkal és merchpultokkal egy külön szoba volt berendezve, és a később érkezett zenekarok, még a koncertterem hátuljában is felállítottak egy, a termet széltében átszelő asztalsort a lemezek, pólók, felvarrók és egyéb nyalánkságok számára. Mondanom sem kell, olyan érzés volt ez nekem, mint amikor a kisgyerek beszabadul a játékboltba, az anyukája megmondja, hogy választhatsz egy (esetleg két) ajándékot, és akkor óriási dilemma, hogy na akkor most mit is válasszon... Mindenesetre egyelőre inkább csak nézelődtem és élveztem, hogy a szobát némi frissítő levegő járja át.

A nap igazán az Alpinist sorra kerülésével kezdődött. A srácok, akik átlagéletkora alig haladhatja meg a 19-20-at, jelenleg a legjobb neocrust/screamo határon mozgó zenekar, nagy jövő várhat rájuk a stíluson belül, már ha ez sajnos nem is jelenthet túl sokat... Mindenesetre a Minus. Mensch nagy kedvenc lett a lejátszómban, így kiváncsi voltam, élőben is olyan lehengerlőek-e, mint felvételről. És így is lett, nagyon energikus koncertet adtak, a közönség is beindult a szett második felére, megérkeztek az első stagediverek. Sajnos az egyik gitár, pont az amelyik az érdekesebb témákért volt felelős, kicsit halk volt, talán itt fordult elő először és utoljára, hogy a hangosítás nem volt tökéletes. Őket követte az ex-Cease Upon The Capitol zenekar, a Dolcim, akiknek a tavalyi bemutatkozó lemezük, olyannyira a kedvencemmé vált, hogy hiába voltak olyan jóval nagyobb nevek a két nap alatt, mint a The Saddest Landscape, a Comadre vagy a Loma Prieta, én mégis a Dolcim-ot vártam már hónapok óta a legjobban. Ehhez képest kicsit csalódás volt, pedig teljesen rendben volt, sikerült azt a varázslatos atmoszférát is visszaadniuk, mint az albumon, mégis hiányzott számomra valami kicsi plusz. Persze annyira nem csalódtam bennük, hogy ne várjam nagy izgalommal azt, hogy végre valaki már beripelje a turnéra megjelent új albumukat. Utánuk a Glasses jött, akiknek érdekességük, hogy az énekes csaj. Amúgy ilyen délies (southern) gitártémákkal dobják fel az autentikus hardcore számaikat. Albumon egész jó volt, élőben nem igazán volt rám hatással. Viszont következett a Loma Prieta, akik a budapesti remek koncert után még jobban érdekeltek, mint Pesten, pedig már itthon is nagyon nagy izgalommal vártam a zappás koncertet. A setlist nem változott, főleg az új album dalait játszották kiegészítve 1-2 Last City-s és Dark Mountain-es számmal. Számomra a budapesti fellépésük is felért egy év koncertjével, azonban itt zeneileg legalább annyira a helyén volt az egész, a hangulat viszont mondanom sem kell kb. 1000-szerese volt az itthoninak. Főleg a szett második felében, itt már elszabadult a pokol, emberek repkedtek megállás nélkül a fejem felett, elöl ment a mozgás, én szerintem véletlenül kb. eltörtem egy csaj könyökét, amiért ezúton is bocs, de hát "no mercy in the pit". A Lost Bridge-ben beszállt a Comadre énekese is, mint az albumon, közénk behajolva énekelt, így egy félsornyira én is kikaptam a kezéből a mikrofont, majd a záró Apparition végén lévő singalong-os rész alatt az egyik gitáros/énekes srác gitárral a kezében behajolt hozzám és egy sráchoz a mikrofonnal, hogy együtt énekeljük: "Why do we worry about what's real? I'm imagined an apparition. This cracked reflection's real." Felejthetetlen élmény, talán nem is lehetett volna überelni... Azonban a joggal járó visszahívó számra, az említett gitáros srác letette a gitárját és kezébe ragadta a mikrofont. Azt hittem, hogy hallhatunk egy nagyon korai Loma számot, még az Our LP Is Your EP-s érából, de miután néhányszor már lement a gitárintró, rájöttem, hogy ez nem más, mint a Behind Trees a Sailboats-tól... Hát aligha lehetett volna jobban zárni a koncertet, az sem zavart, hogy a pólóm és a nadrágom úgy néztek ki, mintha most másztam volna ki a Balatonból. Ezután két LP tag a színpadon maradt, hiszen a Punch foglalta el a színpadot, akiknek sajnos nem igazán hallgattam itthon az anyagaikat, mert így utólag nagyon sajnálom, hogy nem ismertem a számokat. Valószínűleg az első sorban üvöltözve az egyik legnagyobb koncert lehetett volna, de tudatlanságom miatt csak hátulról figyeltem az embereket a levegőben, a majdnem a közönségre dőlő hangfalakat, és azt hogy az énekes csajnak van az egyik legdurvább hangja a világon... Albumon is gyilkos a csaj, de élőben valami félelmetes volt. Nemrég volt egy vita egy fórumon, hogy 100kg alatt nem is igazi egy frontember. Most én lelki szemeim előtt látom, ahogy ez az édes, 50kg-os csajszi milyen könnyedén rúgja szét a pocakos, szakállas, sörszagú frontemberek seggét. Az est záró zenekara pedig a Comadre volt, akik eljátszották az összes slágerüket, a hangulat természetesen aznap itt volt a top-on, itt már nem is igazán tudtam a 4-5. sornál előrébb kerülni (mondjuk nem is próbálkoztam túlságosan), külön emeletet alkottak a tömegben a stagediver-ek. A koncert előtt lecseréltem a már csuromvizes trikómat, ami mint később kiderült óriási hiba volt, mert ez alatt az egy koncert alatt elhasználtam egy külön trikót, amit így 1 nap helyett, 1 órát viseltem... De ez én problémám és annyira nem is zavart, hiszen fergeteges zárása volt ez a hibátlan és felejthetetlen 1. napnak.

Dehogy milyen volt a második? Az majd kiderül a folytatásban...

2010. július 10., szombat

End of a Year



Hogy ne legyen vége ilyen hamar az időutazásnak: itt a dischord-hangzás egy másik pionírja, a new yorki End of a Year. Amióta láttam őket élőben, kirobbanthatatlanul befészkelték magukat a lejátszómba, nyilván nem véletlenül. A magát egy Embrace szám címéről elnevező bagázs tökéletesen modernizálja keresztelőjének hangulati és zenei tulajdonságait, szívszaggató eposzok, az egyeseknek talán túl "unalmas" 90s emo/poszt-hardcore hangzás náluk teljesen felfrissül, aktualizálódik. Annyira fogós, őszinte és szenvedélyes az egész, hogy az ember alig bír szabadulni tőle, az új lemezzel pedig még az eddiginél is magasabbra helyezték a lécet.

Azoknak akik szeretik az alábbiakat: Brainworms, Fugazi, Mouthbreather, Embrace, Rites of Spring

Myspace

Disappear Here (2005)
Sincerely (2006)
We Understand Europeans Are Sexual People 7" (2007)
Self Titled 7" (2009)
You Are Beneath Me (2010)
Split with Three Fifteen (2005)
Split with Kids Explode (2007)
Split with Fire Team Charlie (2007)
Split with Adorno (2008)
Split with Shook Ones (2008)
Split with Segwei (2009)
You Are Beneath Me - 2010
The Sorrowful And Immaculate Heart Of Emanuela Orlandi EP - 2011
(minden scene)

Brainworms



Ezzel a zenekarral még remélem beférek az oldal leendőbeli imázsába, meg az elkövetkező párral, mivel egy kicsit mégiscsak elkanyarodunk a screamo-tól, ha nem is kifejezetten messzire. A Virginia-beli Brainworms a kilencvenes évek emóját keveri a klasszikus dc-hardcore izzel, legalábbis valami hasonlót éreztem a hallgatásuk közben, az egyik splitükön pedig még Rites of Spring feldolgozás is van. Kövérek, szőrösek és rondák, de ez nem akadályozza meg őket, hogy az egyik legjobb zenekar legyenek a műfajukból, dallamosak, király gitártémáik és furán kiabáló énekesük van. Pontosabban csak volt, a zenekar ugyanis már feloszlott, de ettől függetlenül mindenkinek melegen ajánlott az egész életmű, szépen sorjában.

(Azoknak, akiknek bejött az új Blacklisted és az új Ceremony grunge-os "újítása" különösen ajánlott!)

Azoknak akik szeretik az alábbiakat: Bad Brains, Rites of Spring, End of a Year, Embrace, Mouthbreather

Myspace


II Swear to Me - 2009 (scene)
Which is Worse - 2007
Split with Tubers - 2008 (scene)
Split with Dynamite Arrows - 2008 (scene)

Piglet


Szintén egy banda, akik kiadtak egy 5 számos EP-t, majd feloszlottak, és a világ ment tovább, anélkül, hogy bármi is változott volna. Persze ez elég szentimentálisan hangzik, azonban iszonyúan alulértékelt és ismeretlen zenekarról beszélünk, pedig műfajon belül az egyik legtechnikásabb. Nekem, mint gitáros, külön élvezet, hogy ide-oda kapkodom a fülem a gitártémák után. Talán 3 szám után már kicsit sok és unalmas is már a komplexitás a zenéjükben, azonban azok, akik szeretik a matekos, jazzes instrumentális dolgokat, mindenképp hallgassák végig a 2005-ös Lávaföldet..

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Tera Melos, Pele, Ghosts And Vodka, Sharks Keep Moving, Don Caballero

myspace

Lava Land - 2005 (scene)

The Dropout Patrol


A Petethepiratesquid énekes/gitárosnőjének projektje. Akárhányszor meghallgatom ezt az albumot, mindig szomorú leszek Jana hangjától, és ez olyen jó értelemben vett szomorúság. Aki bírja az ilyen 1 gitáros, csak szimplán akkordozós lo-fi cuccokat, mindenképp szedje. Sajnos csak ehhez az 1 albumhoz tudok linket adni, mert a többit nem lelem sehol (ha valaki esetleg találna, szóljon :) ). Viszont a bandcampjére nemrég feltöltött több számot is, remélhetőleg lassan az összes felkerül oda.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Julie Doiron, The One Am Radio, Mount Eerie, Lou Barlow, William Fitzsimmons

myspace

bandcamp

Happy Happy Joy Joy - 2008

Native


A következő néhány poszttal kicsit elkanyarodunk a korábbi vonaltól. Az indianai Native ügyesen lavírozik a post-hardcore, az indie és a post-rock vonalán, ami manapság azért nem annyira nagy dolog, hiszen rengeteg banda próbálkozik hasonlóval. Ám a Native zenéjében van számomra valami rock'n roll-os vagányság, ami kiemeli őket az említett közegből. A matekos és táncikálós témák egyaránt jellemzőek a számokra, éppúgy, mint a már-már szinte kötelező, félig kiabálós-félig beszélős ének.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: My Heart To Joy, Meet Me In St. Louis, Grown Ups, Victor! Fix The Sun, Castevet

myspace

We Delete/Erase - 2008 (scene)
Wrestling Moves - 2009 (scene)

Tristan Tzara


Kicsit még mindig a német káosznál maradok, de most egy kis időutazást hajtunk végre. A Tristan Tzara Kobra Khan és Louise Cyphre tagokon osztozott és azt hiszem ehhez a fajta zenéhez, aligha választhattak volna jobb nevet. Személyes kedvencem a káoszos vonalon belül, ne sajnáld azt a 10-15 percet, ami alatt az egész diszkográfiát magadévá teheted.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Louise Cyphre, Orchid, Shikari, Neil Perry, June Paik

myspace

Omorina Nad Evropom - 2001 (scene)
Da Ne Zaboravis - 2002 (scene)
Postumo - 2006 (scene)

2010. július 8., csütörtök

June Paik


A June Paik a jelenlegi német színtér egyik legerősebb zenekara a stíluson belül. Zenéjük nem bonyolult, az káoszos vonalat követik egy kis black metal hatással fűszerezve, és hogy egy szám ne csak 2 perc legyen (hanem 6-8), sötét hangulatú kiállásokkal turbózzák fel a dalokat. Amint már korábban a Battle Of Wolf 359 kapcsán említettem, hamarosan USA turnéra indul a két brigád, és ehhez új split is dukál, amire mindenki figyeljen.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Tristan Tzara, Danse Macabre, Louise Cyphre, Battle Of Wolf 359, Shikari

myspace

Demo - 2004 (scene)
Self-Titled 7" - 2004 (scene)
Self-Titled 12" - 2006 (scene)
Split with Titan - 2007 (scene)
Self-Titled 10" - 2008 (scene)
Discography Tape - 2009 (scene)

Celeste


Ez a bájos női név (jelentése: mennyei) egy sötét és atmoszférikus francia black metal együttest takar, akik a stílust a misztikus, természetimádó vonal helyett a hardcore felől közelítik meg. Ez a tagok zenei múltját figyelembe véve azért nem meglepő, két tag a Mihai Edrisch feloszlása után csatlakozott a bandához. Ha kiváncsi vagy, milyen amikor néhány 70 kilós, csőnacis srác rémít meg a fülhallgató keresztül, mindenképp hallgass bele az albumokba. Ennél már csak élőben félelmetesebbek, akik ott voltak május 20-án a Pogo Loco-ban saját szemükkel láthatták, milyen show-t csinálnak minden egyes koncerten, amelyhez fő fegyvereik a bányászlámpák, a stroboszkóp és a füstgép.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Amenra, Time To Burn, Mihai Edrisch, Year Of No Light, Tephra

myspace

Pessimiste(s) - 2006 (scene)
Nihiliste(s) - 2008 (scene)
Misanthrope(s) - 2009 (scene)
Morte(s) Nee(s) - 2010 (scene)

Loma Prieta


A nemrég hazánkban is megfordult kaliforniai Loma Prieta az egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő screamo zenekar napjainkban. A korai káoszos hangzásvilágot a Last City-n felváltották a komplexebb gitártémák, és úgy bújtak meg a dallamok, hogy közben mégis ízig-vérig autentikus screamo maradt a fő irány. A Dark Mountain-nal kikacsintották a post-rock, post-hardcore, indie felé, majd idén a Life/Less-szel visszatértek az alapokhoz és dallamok is megmaradtak, még ha kevesebb hangsúlyt is fektettek a dallamosságra ezen az albumon. A 2009-es Discography CD a Dark Mountain és a Life/Less kivételével tartalmazza az összes korábban megjelent dalt és még a külön meg nem jelent L'antietam split számait is.

A zenekarral kapcsolatos érdekesség, hogy tagja a csapatnak az az egyetlen Sailboats tag, aki egy turnén során túlélte a társai halálával végződő autóbalesetet. 2 tag pedig a Punch-ban is játszik.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: L'antietam, Ampere, Suis La Lune, Kidcrash, Raein

myspace

Demo - 2005
Our LP Is Your EP - 2006 (scene)
Split with Arse Moreira - 2006
Matrimony - 2007 (scene)
Last City - 2008 (scene)
Dark Mountain - 2009 (scene; nem scene, de jobb rip)
Discography 2005-2009 CD - 2009 (scene)
Life/Less - 2010 (scene)

2010. július 7., szerda

Single State Of Man


Bevett szokás manapság post-rock ihlette screamo-t játszani. Viszon annál ritkább, hogy valaki screamo ihlette post-rockot játszik. Ennek a vonalnak példája a tavaly Men As Trees-zel nálunk is megfordult Single State Of Man. Aki ott volt, láthatta-hallhatta, hogy az epikus, hosszan felépített post-rock mellett ez a fajta felfogás milyen új ízt adhat a stílus kedvelőinek. Aki azonban sajnos nem tudott jelen lenni, az minél hamarabb hallgassa meg otthon, szerintem nem senki sem fog csalódni.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: eno, And So I Watch You From Afar, Maserati, Dominic, Men As Trees

myspace

Split with Kontrapunkt - 2007
Self-Titled - 2008 (scene; nem scene, de jobb rip, csak hiányzik az 5-ös szám)
Split with Men As Trees - 2009 (scene)

Men As Trees


A tavaly hazánkban járt Men As Trees-zel kapcsolatban kicsit elfogult vagyok, hiszen nagyon jófejek voltak és jó volt látni, hogy mennyire élvezik, hogy amerikai zenekarként Európában lehetnek, még akkor is, ha 30 embernek kell játszaniuk. (Mondjuk az is vicc, hogy itthon ez sok embernek számít...) Emellett kétségtelenül ügyesen kombinálják a post-rockot és a screamot, még akkor is, ha ez már sablonosnak hat. A Weltschmerz-en majdnem minden számban hallható egy-egy filmbevágás, ami különleges hangulattal bír. Nekem úgy tűnt, mintha valami mesefilmből vágták volna be a narrátor közbevetéseit, de mint kiderült ezek egy Alaszkában élő, teljesen DIY szemlélettel bíró emberről szóló dokumentumfilm részletei. (A férfi saját maga állítja elő az áramot biciklivel :) ) A két gitárost, akik testvérek, tavaly Dél-Koreába szólította a munkája, de elvileg ősztől már újra együtt a banda, és azt ígérték, hogy jövő nyáron visszatérnek. (Reméljük, tényleg így lesz.) A közeljövőben pedig megjelenik egy négyes split, amelyen rajtuk kívül hallható lesz a Dolcim, a Dying In Motion és a Le Pre Ou Je Suis Mort.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Envy, The Black Heart Rebellion, I Create, Le Pre Ou Je Suis Mort, Heaven In Her Arms

myspace

Demo - 2005
Warred On By Cranes - 2006
From The Crow's Nest Looking Out - 2007 (scene)
Six Waves In - 2007 (scene)
Winter Tour Demo - 2008
Weltschmerz - 2008 (scene 1; scene 2)
Winter Tour Demo - 2009
Split with Single State Of Man - 2009 (scene)

Followed By 37 Seconds Of Happiness


Valamiért különleges érzésekkel gondolok azokra a zenekarokra, akik kiadnak egy remek 4-5 számos EP-t és aztán fel is oszlanak. Ezek közül is az egyik kedvencem ez a svéd zenekar. Semmi világmegváltó, csak a jól megszokott dallamos káosz és dallamos kiállás váltogatása a számokon belül, mégis nagyon kellemes negyedórát szereznek minden egyes meghallgatáskor. A Death Of Oceans című számot, főleg a vonós kiállást, pedig szerintem mindenki a szívébe fogja zárni.
(Az "életművüket" 800 Ft-ért meg lehetett venni, és még most is van pár distro, akik 2,5 €-ért árulják a 7"-et.)

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Suis La Lune, La Quiete, Raein, Noisy Sins Of The Insect, Kias Fansuri

myspace

Demo - 2007
Self-Titled - 2007 (scene)

Battle Of Wolf 359


A BOW359 egy angol banda azoknak, akik leragadtak volna a 2000-es évek elején és hiányolják a mai színtérről az Orchid, Neil Perry, Joshua Fit For Battle vonalon mozgó formációkat. A folyamatos pörgésről és káoszról két énekes gondoskodik, akik közül az egyik egy nagy, de folyamatosan mosolygó néni. Két d-beat és dara között pedig jellegzetes screamo-s leállások készítenek fel minket az újabb darára. Ezen stílusú bandák közül ma talán az egyik, ha nem a legjobb. Érdemes figyelni, mert nem sokára egy June Paik-kal közös split is napvilágot fog látni, amit a közös USA turnéjukra készítettek.

Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Orchid, Juna Paik, Tristan Tzara, Neil Perry, The Third Memory

myspace

Tour CD - 2007 (scene)
Split with Singaia - 2008 (scene)
Split with Kaddish - 2008 (scene)
The Death Of Affect - 2009 (scene)
Split with Resurrectionists - 2010 (scene)

Me And Goliath



A Battle Of Wolf 359 egyik gitárosának projektje. Tulajdonképp számára dallamos levezetés lehet egy-egy BOW359-szám megírása után. Mintha a Raein/La Quiete-féle akkordozós dallamokat ötvöznénk matekos gitártémákkal. Mindenképp megéri meghallgatni a zenekart, ha már másért nem, akkor azért, mert élőben nagyon szimpatikus triónak hatottak.


Azoknak, akik szeretik az alábbiakat: Grave, Shovel... Let's Go!, Quiet Steps, Fire Team Charlie, Age Sixteen, James Dean

myspace

Split with Grave, Shovel... Let's Go! - 2008 (scene)
Self-Titled 10" - 2009 (scene)

12XU


Az igazán tr00-knak a 12XU-t olvasván egyből a Wire szám és a Minor Threat feldolgozás jut az eszükbe, de akik figyelemmel követik az európai színteret tudhatják, hogy a 12XU két Daitro és egy Baron Noir tagokból álló francia banda. Zenéjük egyaránt merít a 80'-as, 90'-es évek emo-jából és napjaink dallamos hardcore/screamo-jából. Pörgős, érzelmes és megint csak dallamos punk.

Azoknak akik szeretik az alábbiakat: Ciudad Del Cabo, What Price, Wonderland?, The Pine, Daitro, Hüsker Du

myspace helyett a blogjuk

8 Song Demo Tape - 2009 (házi rip)
Split with Old Growth - 2009 (scene)
Single Serie Part 1 - 2009 (scene)
Single Serie Part 2 - 2009 (scene)
Single Serie Part 3 - 2010 (scene)
Single Serie Part 4 - 2010 (scene)

2010. július 6., kedd

...Who Calls So Loud



Az Ex-Funeral Diner tagokat is tartalmazó kaliforniai együttes tulajdonképpen ott folytatta, ahol a Funeral Diner abbahagyta: hosszan kibontott, jól felépített dalok, erős post-rock hatás. A korábbi fiatalos düh/érzelem kaotikus kibontakoztatása helyett a megfontoltság és a katarzis elnyújtása jellemző a számokra, amelyek ezáltal átlag 6-8 perc hosszúak. Nem csoda, hogy a bemutatkozó album nem is fért rá egyetlen lemezre, így az 2x10" formátumban jelent meg, egy olyan borítóval, ami nem csoda, hogy annyira a szívemhez nőtt :)

Azoknak akik szeretik az alábbiakat: Funeral Diner, Portraits Of Past, Sinaloa, Her Breath On Glass, Welcome The Plague Year

Self-Titled 2x10" LP - 2008 (scene)
Self-Titled 12" EP - 2008 (scene)

To The North



Egy kiváló zenekar egyenesen a kenguruk földjéről. Ha szereted a technikás megoldásokat, főleg a gitártémák területén, mindenképp ismerkedj meg a zenekar munkásságával. Zenéjüket hallgatva nem véletlenül fedezhetsz fel matekos indie, jazz, vagy akár (főleg az első ep-n) lágyabb screamo/emo szólamokat. Mindemellett a szolid, "versmondós" vokál pedig csak fokozza ezt a bús-vidám hangulatot. Új albumuk nemrég látott napvilágot az In Finland első kiadványaként, továbbá hamarosan várható egy splitjük a Hira Hira-val is.

Azoknak akik szeretik az alábbiakat: Kidcrash, Daniel Striped Tiger, Off Minor, Quiet Steps, Lion Of The North

myspace

Vegyél pólót is!

Landscapes - 2007 (scene)
Split with Ohana - 2009 (scene)
To Work And Not Feed - 2010
Indiscretion - 2010 (scene)
Lustre - 2011